Rémálom a Harmadik félidőben
Az étterem az interneten található képek alapján szimpatikusnak tűnt, ezért úgy döntöttem, kislányaim balettelőadása után a nagyszülőkkel egyetemben a közelben lévő vendéglőben fogunk ebédelni. Felmerült ötletként még a McDonald's is, de az ötletet elvetettem az esemény ünnepélyességének emelése céljából - bárcsak ne tettem volna!
Reggel felhívtam a III. félidőt és hét személyre foglaltattam asztalt. A párbeszéd már akkor picit érdekesen alakult.
- Jónapot kívának, szeretnék délután egyre a nevemre foglalni hét személy részére asztalt.
- Hét? Hát majd helyet szorítunk.
???
- Hát akkor köszönöm. Viszonthallásra.
- Viszonthallásra.
A párbeszédből arra következtettem, hogy a vendéglő látogatottsága miatt kérésem furcsának tűnhetett, hiszen úgyis lesz majd hely.
Megérkezésünkkor az étterem üresen állt, csupán egy alkalmazott - talán a szakács - dohányzott újságot olvasva az egyik asztalnál. Mivel minden asztal üresen állt, ezért bátran választottam... - volna, de az úriember leültetett minket az ajtó mellé. Az étterem egyébként tiszta és kultúrált helynek tűnt.
Kisebbik kislányom ragulevest kért, nagyobbik pedig milánói makarónit gomba nélkül. Sógorom marhasültet. Én borjúpörköltet rendeltem volna nokedlivel, de a pincérlány udvariasan elmondta, hogy az nem fog időben elkészülni, ezért rizst ajánl. Mivel rizzsel nem szeretem a pörköltet, kértem inkább töltött Tócsnit.
Kisebbik lányom megkapta tűzforró ragulevesét negyedórán belül. Ízre finom volt, pár egy hatcentiméteres kemény babszárat sikerült kihalásztnom belőle.
Eltelt az első félóra. Ebéd sehol. Közben egy másik asztalhoz bejött egy másik család, majd kisvártatva egy bolgár nemzetiségűnek tűnő nagyobb csoport.
Ételeink még sehol sincsenek, de a bolgár csoport már étkezik - gondolom előre rendelt menüről lehet szó - készültek rá. Átlagos vendégek szoktak erre járni? - fogalmazódik meg bennem a kérdés...
Nagyobbik kislányom - hétéves - kezd nagyon éhes lenni, de hurrá, feltűnik a pincérnő és elkezdi kihordani az ételeket. Sógorom és anyósom, én és apósom kapjuk az első tálakat. Pincérnő újra fordul. Anyósomban és sógoromban kezd felmerülni a kétség, vajon azt kapták e, amit rendeltek?
Pincérnő visszaviharzik, elnézést kér és sógorom, anyósom előtti tányérokat felcseréli. Majd elmosolyodik és megkérdezi:
- Ugye nem csak milánói szószt rendeltek?
- Természetesen nem, milánói makarónit szósszal.
- Mert én úgy értettem, hogy csak szószt. Ezért a szakács nem készített hozzá tésztát.
Döbbenet. Kislányom elkeseredve néz rám. Megkérdezem lányomtól, nem szeretne e inkább palacsintát enni milánói makaróni helyett - a pincérnő biztosít róla, hogy az hamar elkészül.
Rendben, rendelünk két palacsintát, de a makarónit szeretné kérni továbbra is. Két kakaós palacsintát. Egyet-egyet mindkét leánynak.
Sógorom nézi a marhasültjét és kétkedésének ad hangot, mely szerint ez a marha igencsak pulykaszínű. Kóstolás után tovább erősödik benne az érzés, hiszen Ő nem szereti a baromfihúst. Szólni emiatt nem szólunk, hátha tovább késik a milánói - legyűri a szárnyast, s közben marhasültre gondol.
Eltelik újabb negyedóra és a palacsinta megérkezik!
Újabb negyedóra múlva már majdnem mindenki jóllakott, hiszen kislányom még mindig várja a milánói makaróniját. Pincérnő néha idegesen felénk sandít, talán azon morfondírozik, mikor adjuk fel.
Néha persze azért rákérdezünk a milánóira, de mindig azt a választ kapjuk, hogy sajnos még nincs kész.
Én közben többször megpróbálom rábeszélni leányom, hogy inkább egyen otthon valamit, de ő fátyolos szemmel rázza a fejét és könnyeit nyelve várja a makaróniját. Újabb negyed óra múlva egyszer csak csoda történik! Pincérnő tányérral a kezében egyenesen leányom elé rakja a milánóit, majd elviharzik. Feleségem döbbenten nézi, hogy errefelé a makarónit vágott metéltnek hívják, de nem szól.
Az asztaltársaság örül, hiszen az ünnepeltek egyike is kap végre ételt majd 100 perces várakozás után... Hoppá, evőeszközt nem adtak a tálhoz. Nem baj, kérünk azt is, pár percen belül megérkezik a villa és a kés. Leányom mohón nekilát, majd két villányi adag után rám néz és közli: - nem ízlik.
Én persze megkönnyebbülök és kiadom a vezényszót, gyorsan menjünk innen, menjetek csak előre, én majd fizetek. Sógorom, a vasgyomrú azért még megkóstolja a milánóit, de fintorogva rázza a fejét. Sebaj, már nem kell sokáig itt maradnunk - ismét tévedtem. A pincérnő a pénztárgépen kiszámolja a tételeket... majd a pénztárgép bedöglik, ezért papíron kezdi kiszámolni... egy idő után rájön, hogy túl sok a tétel, nem fog menni a dolog. Ekkor a pénztárgép újra beindul és én fellélegzem - fizethetek!
10340 lett a végső számla, mert a pincérlány a makarónit nem számolta bele, mivel sokat késett - hátha még tudta volna, hogy nem is az volt! 10500 forintot fizettem és elmenekültem. Aztán hazamentünk és kislányom kapott ebédet, mely inkább korai uszonna volt.
A vendéglő az alábbi honlapon hirdeti magát. Én többé be nem teszem ide a lábam, de ha valaki rémálomra vágyik, viszonylag olcsón rátalálhat :)
http://www.kevegaszt.hu/
Reggel felhívtam a III. félidőt és hét személyre foglaltattam asztalt. A párbeszéd már akkor picit érdekesen alakult.
- Jónapot kívának, szeretnék délután egyre a nevemre foglalni hét személy részére asztalt.
- Hét? Hát majd helyet szorítunk.
???
- Hát akkor köszönöm. Viszonthallásra.
- Viszonthallásra.
A párbeszédből arra következtettem, hogy a vendéglő látogatottsága miatt kérésem furcsának tűnhetett, hiszen úgyis lesz majd hely.
Megérkezésünkkor az étterem üresen állt, csupán egy alkalmazott - talán a szakács - dohányzott újságot olvasva az egyik asztalnál. Mivel minden asztal üresen állt, ezért bátran választottam... - volna, de az úriember leültetett minket az ajtó mellé. Az étterem egyébként tiszta és kultúrált helynek tűnt.
Kisebbik kislányom ragulevest kért, nagyobbik pedig milánói makarónit gomba nélkül. Sógorom marhasültet. Én borjúpörköltet rendeltem volna nokedlivel, de a pincérlány udvariasan elmondta, hogy az nem fog időben elkészülni, ezért rizst ajánl. Mivel rizzsel nem szeretem a pörköltet, kértem inkább töltött Tócsnit.
Kisebbik lányom megkapta tűzforró ragulevesét negyedórán belül. Ízre finom volt, pár egy hatcentiméteres kemény babszárat sikerült kihalásztnom belőle.
Eltelt az első félóra. Ebéd sehol. Közben egy másik asztalhoz bejött egy másik család, majd kisvártatva egy bolgár nemzetiségűnek tűnő nagyobb csoport.
Ételeink még sehol sincsenek, de a bolgár csoport már étkezik - gondolom előre rendelt menüről lehet szó - készültek rá. Átlagos vendégek szoktak erre járni? - fogalmazódik meg bennem a kérdés...
Nagyobbik kislányom - hétéves - kezd nagyon éhes lenni, de hurrá, feltűnik a pincérnő és elkezdi kihordani az ételeket. Sógorom és anyósom, én és apósom kapjuk az első tálakat. Pincérnő újra fordul. Anyósomban és sógoromban kezd felmerülni a kétség, vajon azt kapták e, amit rendeltek?
Pincérnő visszaviharzik, elnézést kér és sógorom, anyósom előtti tányérokat felcseréli. Majd elmosolyodik és megkérdezi:
- Ugye nem csak milánói szószt rendeltek?
- Természetesen nem, milánói makarónit szósszal.
- Mert én úgy értettem, hogy csak szószt. Ezért a szakács nem készített hozzá tésztát.
Döbbenet. Kislányom elkeseredve néz rám. Megkérdezem lányomtól, nem szeretne e inkább palacsintát enni milánói makaróni helyett - a pincérnő biztosít róla, hogy az hamar elkészül.
Rendben, rendelünk két palacsintát, de a makarónit szeretné kérni továbbra is. Két kakaós palacsintát. Egyet-egyet mindkét leánynak.
Sógorom nézi a marhasültjét és kétkedésének ad hangot, mely szerint ez a marha igencsak pulykaszínű. Kóstolás után tovább erősödik benne az érzés, hiszen Ő nem szereti a baromfihúst. Szólni emiatt nem szólunk, hátha tovább késik a milánói - legyűri a szárnyast, s közben marhasültre gondol.
Eltelik újabb negyedóra és a palacsinta megérkezik!
Újabb negyedóra múlva már majdnem mindenki jóllakott, hiszen kislányom még mindig várja a milánói makaróniját. Pincérnő néha idegesen felénk sandít, talán azon morfondírozik, mikor adjuk fel.
Néha persze azért rákérdezünk a milánóira, de mindig azt a választ kapjuk, hogy sajnos még nincs kész.
Én közben többször megpróbálom rábeszélni leányom, hogy inkább egyen otthon valamit, de ő fátyolos szemmel rázza a fejét és könnyeit nyelve várja a makaróniját. Újabb negyed óra múlva egyszer csak csoda történik! Pincérnő tányérral a kezében egyenesen leányom elé rakja a milánóit, majd elviharzik. Feleségem döbbenten nézi, hogy errefelé a makarónit vágott metéltnek hívják, de nem szól.
Az asztaltársaság örül, hiszen az ünnepeltek egyike is kap végre ételt majd 100 perces várakozás után... Hoppá, evőeszközt nem adtak a tálhoz. Nem baj, kérünk azt is, pár percen belül megérkezik a villa és a kés. Leányom mohón nekilát, majd két villányi adag után rám néz és közli: - nem ízlik.
Én persze megkönnyebbülök és kiadom a vezényszót, gyorsan menjünk innen, menjetek csak előre, én majd fizetek. Sógorom, a vasgyomrú azért még megkóstolja a milánóit, de fintorogva rázza a fejét. Sebaj, már nem kell sokáig itt maradnunk - ismét tévedtem. A pincérnő a pénztárgépen kiszámolja a tételeket... majd a pénztárgép bedöglik, ezért papíron kezdi kiszámolni... egy idő után rájön, hogy túl sok a tétel, nem fog menni a dolog. Ekkor a pénztárgép újra beindul és én fellélegzem - fizethetek!
10340 lett a végső számla, mert a pincérlány a makarónit nem számolta bele, mivel sokat késett - hátha még tudta volna, hogy nem is az volt! 10500 forintot fizettem és elmenekültem. Aztán hazamentünk és kislányom kapott ebédet, mely inkább korai uszonna volt.
A vendéglő az alábbi honlapon hirdeti magát. Én többé be nem teszem ide a lábam, de ha valaki rémálomra vágyik, viszonylag olcsón rátalálhat :)
http://www.kevegaszt.hu/
posted by Once Upon A Time... at 6:02 AM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home